Gépteszt folytatás: panorámaképek Diana Mini-vel

Soha nem táncolt még ennyire borotvaélen a negatívhívásom. Egyrészt csak egy tavaly lejárt FOMA márkájú univerzální vývojka volt itthon, amire perszehogy nem volt ráírva, hogy az Ilford 400-ast hány percig kell benne áztatni. Másrészt a sötétkamra egyáltalán nem volt sötét, vagyis a kamrában, miután megszokta a szemem a sötétet, szépen láttam, ahogy tekerem befelé a hívótankba a filmet. Ez pedig ellentétes a filmhívás természetével. Harmadrészt a film elszakadt a művelet közben, így kicsit szokatlan módon került a hívószalagra (vagy hogy is hívják) a film, egyszóval nagy kupleráj volt a hívótankban. Megsaccoltam 8.5 percre a hívásidőt, lesz ami lesz.

Nos, az lett, hogy a film vége kissé fényt kapott, ezért le kellett mondanom róla, az eleje pedig az említett szakadás miatt veszett el. Szerencsére a közepén azért maradt mutogatnivaló.

FOMA

Hívó hardver

Beszéljünk inkább a fotózásról. A tesztelésre kölcsönkapott Diana Mini-vel ezúttal az álló formátumú fotózást akartam kipróbálni. Ebben az üzemmódban 24x17mm-es állóképek kerülnek a filmre, szorosan egymás mellé, így elvileg 72 kép készíthető. Én nem nagyon szeretem az állóképeket, legfőképpen azért, mert rendkívül előnytelen módon lehet őket kirakni egy blogba.

Ezért jobbnak tűnt ilyen panorámakép-szerűségeket fotózni. Praktikus okai is voltak ennek a játéknak: lógott az eső lába, és hetvenkét unalmas szingli kép helyett csak harmadannyi témát kellett kitalálni, tehát az egész fotótúra harmadannyi idő alatt lezajlott.

A képekből azt lehet leszűrni, hogy hiába jelzi a keresőben kétoldalt valami függőleges szürke sáv, hogy mekkora lesz az állókép, jóval nagyobb lesz. Persze ezt nem lehet hibaként elkönyvelni, minden hasonló gépnél így van. Emiatt látható a sok ismétlődés az egyes harmadképek széleinél, pedig pont nem akartam, hogy így legyen. Persze utólag nem bánom, szerintem ez így nagyon érdekes hatásokat kelt. Itt van például ez a dadogós Teszkó. A technika egyébként a második képen láthatóhoz hasonló olcsó poénok elsütögetéséhez is kiváló.

Hibázik, aki azt hiszi, hogy a képek ilyen szép rendezetten kerülnek a negatívra. Nem, a fent látható hármasképek hosszadalmas szerkesztői munka eredményeképpen jöttek létre, természetesen csak ami a kockák egymástól való távolságát, és a sötét keretet illeti. A méret és a kivágás mindenhol eredeti. Utómunka gyanánt az előbb említett kirakós játék mellett kontrasztosítottam is a képeket. És egy leheletnyi zöldes szinezéket is kaptak.

A konzervatív szkenner természetesen nem tud mit kezdeni a szokatlan képformátummal, ezért a szokásos 6 kockányi filmdarabot, (amin itt 12 kép van) egyben érdemes beszkennelni. 1200 dpi esetén ekkor egy 10782x1169 pixeles, 3 megás képet kapunk további hasznosításra.

A kölcsöngépért ismét nagy-nagy köszönet a lomography.hu-nak.
Előzmény: Gépteszt: Diana Mini

Gépteszt: Diana Mini

Kibontakozóban van egy együttműködés a lomography.hu-val. Ennek első lépése az, hogy külcsönkaptam tesztelésre egy Diana Minit, a vakus verziót. Ez az a fényképezőgép, ami a rollfilmes Diana kicsinyített változata, mondjuk a kishuga, közönséges kisfilmmel működik. Íme, itt egy videó arról, ahogy kibontom a csomagolásból, és filmet fűzök bele. Egy 400-as Müllert.

Kezdjük a végén: a gép tetszik. Van egy-két apróság persze, de ezekről később. Kétféle formátumot fényképezhetünk vele, négyzet alakút, ebből 36 kockát, valamint álló képet, ebből 72 fér rá egy filmre. Én a négyzetest próbáltam az első filmmel. A 36 kocka úgy jön ki, hogy a képek meglehetősen távolra kerülnek egymástól a filmen. Érezhetnénk ezt pazarlásnak is, de gondolom megvan az oka, hogy miért nem egymás mellé készíti a képkockákat.

Van néhány beállítási lehetőségünk, a blendenyílás lehet "napos", és "felhős", a záridő lehet "B", vagy "N", és van egy aljzatunk, amibe távkioldót tekerhetünk, és állványra is felcsavarhatjuk. És persze a kapcsoló, amivel a képformátumot váltogathatjuk, akár egy filmen belül is. Én nem váltogattam. Távolságot is lehet állítani, sőt kell is, ha nem akarunk életlen képeket. Unikum, hogy a legkisebb beállítható távolság 60 centi.

Két dolog lehetséges: az ember vagy elolvassa az összes leírást, vagy az első pillanatban elszaggatja vele a film perforációját. Én természetesen ez utóbbi utat választottam. A kis gépecske ugyanis elég furcsán (ugyanakkor zseniális egyszerűséggel) oldja meg azt, hogy egyrészt 35mm-es kisfilmre fényképez, és számolja a filmkockákat, másrészt engedélyezi a multiexpót. A felhúzó tekerő ugyanis semmilyen kapcsolatban nem áll a zárszerkezettel, meg semmivel, kizárólag a film továbbítására szolgál. Amikor a filmet továbbtekerjük, az ilyen gépeknél szokásos kisméretű filmbe illeszkedő fogaskerék is tekeredik, de ezt maga a film tekeri. Ez a fogaskerék valahonnan tudja, hogy mennyit kell fordulnia a következő kockáig, és ha eleget fordult, akkor megáll. Itt van az a pillanat, amikor a gyakorlatlan felhasználó nem érzékeli, hogy már felhúzta a gépet, vagy csak megszorult egy kicsit a film. Ilyenkor viszonylag könnyen továbbtekerhető, és így okozható az a bizonyos kár a film állagában.

Ha exponálunk, tudatjuk a fogaskerékkel, hogy tessék, lehet tovább forogni, így ismét felhúzhatjuk a gépet. De ha nem akarjuk felhúzni, bármennyit fotózhatunk ugyanarra a kockára is. Ez a zárszerkezet és fogaskerék közötti összhang azonban néha megbomlik, ilyenkor fotózás után nem lehet a filmet továbbtekerni. A megoldás egyszerű: befogjuk az objektívet, és határozottan exponálunk egyet a semmibe, és minden működik tovább.

Lássuk, mi keletkezett. A leírás szerint négyzet alakú képek esetén 30mm-es objektívvel számolhatunk, és való igaz, jó nagy látószögű képeket kapunk. Bátran közelmehetünk bármihez, bele fog férni a keresőbe. Amint látható, a széleken gyönyörűen görbülnek az egyébként egyenes vonalak. Egyet nem szabad: elfelejteni beállítani a távolságot. A képek ugyanis hajlamosak egy kicsit életlenné válni, ha nem vigyázunk. Másik jótanács, hogy a csomaghoz tartozó objektívsapkára nagyon vigyázzunk, mert egy kicsit bő az objektívre, könnyen elveszíthetjük. Én nem is vittem magammal.

A képek az óbudai Fő téren, és környékén készültek, délután, ezért vannak olyan elnyúlt árnyékok.

A gépet a Lomography.hu kölcsönözte, megvásárolható itt, de a teszteknek még nincs vége, hamarosan fekete-fehér képekkel állok elő.

Zenit papírobjektívvel

Folytatom a Zenitre felcsavarható papírobjektív sorozatát. Fiatalabb olvasók számára az előzmények itt és itt.

Ezúttal egy Fuji PRO400H filmet töltöttem a gépbe, a képek egy tatai kempingezés alatt készültek. Igen, pont akkor, amikor nagy viharok voltak. A képeken persze semmiféle eső, vagy ilyesmi nem látszik, hiszen az ember nem kockáztatja meg, hogy az objektívje szétázzon véletlenül.

Próbáltam a szárazabb, naposabb percekben fotózni. Ahogy az várható volt, szép, festményszerű képek keletkeztek, persze néhányba bele kellett nyúlni utólag, mert előfordult, hogy fénymérő híjján kissé túlexponáltam. Rejtély, hogy ezen az első képen a növény miért lett kék, pedig még vissza is vettem belőle valamicskét.