Összegyűlik az embernek egy csomó kibelezett eldobható gépe, amit már semmire se lehet használni. Egyvalamit azért még csinálhatunk: újrahasznosítás céljából kiszedhetjük az objektívet belőle. Minden ilyen gépben van egy darab kisméretű műanyag lencse, amit könnyedén kioperálhatunk.
Ezután már csak annyi dolgunk van, hogy egy doboz elejére ráragasszuk, és már kész is az új fényképezőgép. Ne felejtsünk el blendenyílást vágni, minél kisebbet, annál jobb. A nyílás formájának nincs túl nagy jelentősége, lehet négyzet alakú is.
A használt műanyag gép, lencse nélkül
A műanyag lencse
Lencse felragasztva
A kész eszköz. A mozgatható ferde papírcsík maga a zárszerkezet
Íme, itt vannak a fenti géppel készült fotók. A modell jól láthatóan egy valódi Barbie baba. Mivel éppen a fürdőszobából jött elő, kissé lenge öltözetben pózol a napon. A távolság körülbelül 20-25 centi, a záridő 7-8 másodperc. A nyersanyag a szokásos fekete-fehér fotópapír.
Ha kisüt véletlenül a nap, érvényre jut az instamatic-kényszer, vagyis az, hogy a tizenöt éves régi filmmel csináljak egy sorozat képet. Ezt nem lehet leküzdeni addig, amig a 126-os filmkészlet kitart.
Ha véletlenül valaki még mindig nem tudná, hogy miféle szerzet is ez a Kodak Instamatic, hogy néz ki, és milyen film való bele, hogyan kell betölteni, meg kitölteni, az megnézheti ezt a videót:
Mivel szombaton igazi napsütés volt egy darabig, nem csak olyan kisegítő-alsegédhelyettes derengés, a régebbi instamatic képekhez képest (itt, meg itt) egy kissé élvezhetőbb képek készültek. Olyannyira, hogy ezúttal megkockáztattam, hogy nem nyúlok a képekhez manipulatív szándékkal.
Itt lent látható az összes kép. A színek olyan kifakultak, mintha a művek a 60-as, vagy 70-es években készültek volna, és a napon tárolták volna őket. Pedig dehogy. Csak éppen így néz ki, ha egy film ilyen mértékben túléli saját szavatossági idejét.
Van ebben a posztban egy kis médiatúltengés, de hát mit tegyünk, ha ennyi minden van, hát használjuk ki. Még jó, hogy térkép, vagy prezentáció nincs.
Arról van szó, hogy lehet a Müllerben kapni 12 kockás 100-as filmet is, potom 195 Ft-ért. Vettem kettőt, és az egyiket elhasználtam a Lomolitos géppel, próbaként. Figyelembe véve az ott kapható egyszer használatos kamera minőségét, valami túlszemcsézett, összevissza színű selejt filmre számítottam, de nem.
Két fél film
Ennyi az egész
Ellentétben a "rendes" fényképezőgépekkel, a Lomolitosban úgy helyezkedik el a film, hogy a kazetta a jobb oldalon van, és fotózás előtt át kell tekerni az egészet a másik oldalra. Ezt lehet látni a videón.
És végül, itt látható az összes kép, ami a filmre került. A szemfülesebb olvasó észreveszi, hogy nem 12, hanem 15 képet lát. Tehát vagy elszámították a film hosszát, vagy a Lomolitos filmbefűzési, és filmhasználati sajátosságai miatt fér hárommal több kép a filmre. Én az utóbbira tippelek.
Kicsit féltem először, mert nem sütött a nap, és így a 100-as filmen csak sötét, alulexponált foltok lesznek, de ismét bebizonyosodott, hogy egy szines negatívra - egy bizonyos határon belül - gyakorlatilag akármilyen beállításokkal fényképezhetünk, nagyjából jó eredményt kapunk. És ismét felhívom a tisztelt néző figyelmét a Lomolitos optika csodálatos térgörbítésére is.
Egy baja van az efféle olcsó, és rövid filmnek. Az, hogy pont ugyanannyiért hívják elő, mint a 36 kockásat. Így azután már nem is olyan olcsó, főleg, ha egy kicsit utánaszámolunk. Vegyünk egy 1000 Ft-os 36 kockás filmet. A hívás is 1000 Ft, így, ha a 2000-et elosztjuk 36-tal, akkor nagyjából 55 Ft-ot kapunk képenként. Most nézzük a 195 Ft-os 12 kockás filmet: 1000 + 195 / 12. Ez bizony 99 Ft kockánként, tehát majdnem kétszer annyi. Tanulság: a hosszabb és drágább film olcsóbb...
A hóvirág nem szalad el. Még akkor sem, ha fél óra hosszat fényképezik. Sötétben, egy szál spotlámpával megvilágítva, fotópapírra fotózva ugyanis pont ennyi idő kell ahhoz, hogy elfogadható képet kapjunk róla.
Azt a "gépet" használtam, amivel viszonylag közelre tudok fotózni, mivel ugye a doboz mélységéből adódóan az objektívtől távolabb kerül a fotópapír, mint ahogy az optimális lenne.
A modell, aki nem szalad el
Ez itt a világítás. Ikea lámpa
A hosszadalmas művelet úgy zajlott, hogy kivittem a lámpát az udvarra, a hatótávolságát a fűnyíró hosszabbítójával megnyújtva ráerősítettem egy ágra a hóvirág felé irányítva, fotópapírt tettem az objektívvel ellátott dobozba, és letettem a hóvirágtól körülbelül 35 centire.
Munkában a kamera
Egy kavics tartja, hogy nem essen orra
Félórás expozíció után a képet annak rendje-módja szerint előhívtam. Szerencsém volt, eltaláltam a távolságot és az időt is, így nem kellett megismételni egyik képet sem. Sőt, az eddigiekhez képest nem is volt hideg. Tessék, itt van a régen várt tavasz első hírnöke, mégpedig LO-FI fotográfiai módszerekkel megfogalmazva, gyönyörködjetek benne.
Előfordul, hogy az ember jártában-keltében a legmeglepőbb helyen botlik bele egy egyszer használatos fényképezőgépbe, és ápolva a blogja hagyományait, megveszi, hogy letesztelje és beszámoljon róla. Ilyen meglepő hely volt legutóbb a Müller nevezetű áruház, igaz, onnan már filmem is van, (36 kocka, 315 Ft). De azért az, hogy eldobható fényképezőgép is legyen, mégiscsak túlzás. Viszont ha már van, az ember azt gondolná, hogy ezek vannak olyan igényesek magukra, hogy valami normálisabb masinát áruljanak, de nem.
Nos, a Müller nem érzi méltatlannak azt, hogy egy vacak celluxozott buherát áruljon a márkaneve alatt. Jó, persze nem egy Fuji-t, vagy egy Kodak-ot vár az ember, de azért mégis.
A noname filmmel készült téli képek itt lent láthatók. Igazából nincs semmi gond velük, hozzák a megszokott eldobható minőséget. Néhány kép egy kicsit olyan, mintha vízfestékkel festették volna, ez az érzés valószínűleg a visszafogott részletgazdagság miatt támad a nézőben.
A képek egy pátyi kirándulás alkalmával készültek, a borospincés helyet egyébként bártan ajánlom mindenkinek. Egy pincetulajdonos be is hívott bennünket forraltborozni. Ha olvassa ezt, ezúton is köszönöm neki, jól volt. De miért olvasná...
Ha valami miatt sikerül teljesen rossz képeket csinálnunk (jelen esetben az 1994-ben lejárt 126-os film + a kevés fény miatt), akkor még mindig ott vannak a számítógépes programok, amelyek segítségével valami mást, valami újat hozhatunk létre.
Az itt látható képek eredetije szkennelés után nagyjából ilyen értékelhetetlen lett - mivel a nap csak ímmel-ámmal sütött, és egyébként is már délután volt, és a filmet is csak jóindulattal nevezhetnénk nyersanyagnak.
De ha ráengedjük a Gimp-ben lévő Auto Equalize filtert, akkor egész tűrhető, ám rettenetesen szemcsés képet kapunk. Ekkor vetjük be a már megénekelt Noiseware Community Edition programot, zajszűrésre. Minél gyengébb minőségű az alapanyag, az efféle erőteljes filterek annál keményebben másznak bele a képbe, így esett, hogy a fenti műveletek ilyen festményszerű, különös képeket eredményeztek.
Az persze más kérdés, hogy ezeket nevezhetjük-e még fotóknak, vagy inkább használjunk rájuk valami más kifejezést. Mindenesetre a színek szerintem nagyon szépek.
